Skyfall in us

Ha a szemedbe nézek tudom, hogy te vagy nekem a legdrágább a világon,
Kétségem nincsen és lehunyt szemmel is eltalálok hozzád.
Megrövidültek a napjaim mostantól, mert már csak álmodhatom,
Mindazt, ami gyönyörű nekem, az óra pedig véget számlál.
Belsőmből sosem engedlek, hisz tiszta vagy,
Engem nemesítesz meg.

Hordozom minden apró mozdulatod,
Tudnod kell, hogy sosem lesz már senki olyan.
Belém égett minden fájdalmad-harcod,
Én pedig leszegett fejjel szégyellem, amim van.
Húsba tépnek ezek a súlyos félelmes érzések,
Egészen átélem a fájdalmat, mert nem szokásom többé semmi,
Ami életfunkciókat hivatott ellátva követni,
Előttem marad örökre mindened,
Te áldott, te jó, volt és marad szereped.
Nehezen kapok levegőt, hibákat halmozok,
Vétettem lényed ellen,
Látok,
Csak többé nem érzek, semmit ami emberré tesz.
Végtelen űr támad, mely elsodor,
Minden lényeges álmot és hagyja a szánalmat,
Mely önsajnálatba taszít, haldoklik a lélek,
Aki eddig kapaszkodott, de most talán elveszett....félek.


Magam maradtam sötét körülöttem mindaz, amit eddig a te fényed
töltött ki teljesen,
Mellettem így nem maradhatsz,
Aprócska nyomorék úszik csak fátyolos szemedben.
Bánatot gyűjtöttem neked, hazug gyilkos,
Aki ilyet megtehet,
Sosem kaptam fájdalmat, csak a szerelmet,
S én elejtettem,
Mint a gyermek, aki forrót mohón szedett.

Lehet ez most egy búcsúzó-fájdalmas üzenet,
Nem javít ezen már semmi,
Mert élni ezzel így többé nem lehet.

Years

Harminc év után
Mi hátra volt még, elkövetkezett.
E földi létben gyász sorunk betölt.
Találkozunk - irgalmas végezet! -
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt.
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz
S helyet cserél bennünk a fájdalom;
És folyni látom, majd ha már késő lesz,
A megbánásnak könnyét arcodon.

Mert amit én vesztettem, óriás,
Hozzá az ég adott erőt nekem.
Én látok itt olyant, mit senki más;
Csodákat mível emlékezetem.
A multból fölmerül egy pillanat,
Mint oceánból elsülyedt sziget;
És látom újra ifjú arcodat,
Mikor még másért nem dobbant szived.

És e varázslat rád is visszahat.
E lélek a te Veszta-templomod.
Oltára képében látod magad;
Mi vagyok én neked, most már tudod:
Ha majd a földi élettől megváltam,
Imába, dalba foglalt szerelem
Örökkévalósága a halálban...
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!

Ki bájaidból méltatlan vadakra
Pazaroltál nem értett kincseket;
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja
Ki minden kéjt szivébe temetett:
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
És nézzük egymást hosszan, szótalan...
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett,
Az el nem nyert éden fájdalma van.

Igy űl a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...