Mára már fáradt vagyok a szívem súlya alatt,
mára már nem tudok levegőt venni könnyedén.
Hullámokban szállítja a fájdalom adagjait,
Elvesztem a rémálmok tengerén.
Nem akarok már egyetlen sort sem írni Neked,
Nem érted, és nem engem lát a belső szemed,
csak az ármányt és hazugságot iszod,
Magadat nem, kedves szavaid sosem adhatod
Végtelen szomorúság költözött belém, és nehezen
élem meg a fárasztó napokat, értelmetlennek hat
sok minden és én nem látom a miértjét a holnapoknak.
Felállok én ebből, erőt merítek az ürességből,
Mára már nem mondom, hogy szeretlek,
holnapra már elég lesz ennyi a lelkemnek.
