Fight fight fight for something beautiful

Lehetetlen volt, és megvalósíthatatlan a gondolatsor, amelyen hánykolódott nap mint nap.
Érezte, hogy a vérkeringésébe visszatér az érzés, amelyet annyira gyűlölt.
Elhagyatottnak vélte létezését.
Mintha mindenki csak sodródna egyre távolabb, és mindez nem azért, mert nem ápolja a különböző érzelmi kapcsolatait.
Nehezen elfogadható tény, ami neki kijutott és csöppet sem tesz boldoggá, csak időszakosan, pillanatokra varázsol eufóriába.

Lehunyom a szemem és látom magamat,
Ahogyan senkim nem marad,
Önmagam ölelem,
Fájdalmam nem pihen,
Mély a seb, és csak gyűjti a sűrű gennyet,
Választanék tehetetlen új szerepet.
Ha lehetne.
Ölni kellene.

Mindennap csak az ismerős érzés, ami éltette, ami életre késztette, és a nyomasztó dolgokat elsodorta előle.
Napoknak élt. Heteknek.
A hosszabb hónapok kételyekkel borították el, és küszködést okoztak.
Manapság minden a bizonytalanságnak szólt.
Az egészség, a társadalmi lét, a megélhetés, a kapcsolatok sokasága, minden-minden képlékeny.
Hit.
Ez az egy, ami nem lehet kétséges. Hinni és bízni az égben, a talentumok kamatoztatásában, a szerencsében, az örömök megnyúlásában.
Harc. Ez lenne a földi lét? Olykor meg öröm?
Micsoda költői és nagy kérdések ezek. Olyanok, amiket sem ő sem más nem tud megválaszolni.

Álmomban utópisztikus világot láttam,
Ahogyan benned megnyugvást találtam,
Harmóniában élt a testem és a lelkem,
Mint még soha, úgy szerettem.
Fény volt mindenütt,
A fájdalom letűnt,
S volt mondanivalója a dolgoknak,
Búcsút intve unalmas harcoknak.
Kisimult az arcom.
Az igazat hallom.

Ekkor visszatért szívébe az életigenlés, a boldogságos lét- szerelem, a vágyak helyes sorrendje.
Elfogadott mindent, mert nem volt kivetnivaló.
Árnyaktól szabadulva érezte magát,
Várt.