A Halott lelkek egy asztalnál ciklus egyes darabjait ismertetem az elkövetkezendőkben. Indítás a kedvenc párommal.
Ím:

Menon búcsúja Diotimától

Kimerültem. Álmatlanok az éjszakáim.
Mióta itt élsz bennem, rosszabb vagyok.
Csak kergetem a saját, félelmes árnyaim,
S mindent örökre feledni akarok.
Nem akarlak téged.
Semmid sincs, ami érdekel.
Csak olykor látok valamit benned,
ami pillanat-töredékre felemel.
Utamban elsorvad a fű, a virág,
Tekintetemre nem nő az élet.
Elhagyott már rég az emberi boldogság,
Egy találkozástól is csak remegek-félek.
Hagyj el engem, kösd el csónakod,
Együtt nem vagyunk szép egész.
Ami megmaradt bennem, odaadom
de hidd el, nem az, mit remélsz.
Mostmár nem vagyok Menon,
S te halott Diotimaként lebegsz.
Engem ez az érzés ledőf, elnyom.
Hol lehet az, amit bennem szeretsz?!
Szállj Diotimám, szerettesd meg magad,
Nekem kitartó ne legyen a nevem többé.
Úgy temesd el majd magadat,
Díszként tedd az alvilágot szebbé.


Diotima vallomása Menonnak

Mielőtt várnám, hogy remegő ajkadra
szót lehelj, most én szólok.
Nem tudok gyógyírt bánatodra,
mert igen Kedves, én másért bomlok.
Ez a csalódás téged őrületbe kergethet
vagy az idő ápol és veled van.
Téged ez a kín sötétségre vethet,
Kérlek Drága, ne légy miattam álmatlan.
Kerestem a szavakat a vallomást,
Erőmet gyűjtve hallogattam mindezt.
Nekem az élet rendelt mást,
Ez utóbb meglátod majd, neked kedvez.
Ne tégy kárt magadban hisz tudtad te is,
Nem volt meglepetés, hogy így lesz.
Én nem álltattalak soha, de mégis
Közel húztál forrongó szívedhez.
Mivel érdemeltem szerelmedet?
Mi végre élsz értem, hisz alig ismersz...
Csak látom fájdalmas tekinteted
Már nem vígadsz, ó többé már nem nevetsz!
A búcsú mindig szúr, és sebeket ejt.
Míg én más ölelését érzem, te csak emésztődsz.
De valamit minden érzés szívedbe rejt,
Vigasztalódj Szépem, meglásd felépülsz.