Miért ne élhetnél örökké?

Ha már fájlalod,
Azt a napot is mikor
megszülettél,
Hisz összecsapnak a hullámok,
kudarcokról nem tartva számot
Ajkad cserepesre rágtad,
remegve, színtelen szádnak
Nincs kihez mennie
Szeretve kéne lennie.
De te csak a sikolyt kaptad
Ha már hagytad,
megtörni önmagad,
ami miatt nem szabad.
Hörögnek körülötted a képek,
hallucinációk ölelnek végleg,
Nem emlékezhetsz a tegnapra,
a fájdalom vált végzeteddé,
Így legalább tudod;
Miért ne élhetnél örökké?




Megalázó, hogy éltek.
Valaha ismeretlenek voltunk,
Lettünk ismerősök.
Elsuttogtuk a jót és a szépet
egymásra, egysmásra haragudtunk.
Ismertünk testet, lelket,
Minden reggelt, hajnalt, éjjeleket.
Hol marad a sok titok?
Ki nem mondott fogadalom?
Ráz a hideg, mert nem ismerek
már semmit, amit azelőtt.
Ha kigördül és lepereg,
egy árva könnycsepp,
letörlöm és továbbmegyek.




Enyém most az éjszaka,
Emlékek, fájdalmak nyüszítő csatája.
Nevetek mostmár az elmúlásra
S megfizetem részem, ha ez kell hogy legyen az ára.

Felénk most a feledés kínálkozik,
Vérző sebeink gyógyulni vágynak.
Minden érzés nekünk fáradozik,
Mert rég nem tudunk örülni a mának.
Semmi sem jó, akadozik nyelvünk
Álmatlan csatát vívva a hajnallal.
Törekedni kell, így kell szeretnünk,
Békülve űzött-halovány magunkkal.

Enyém most az emlék,
Fájó képsorok vágtája lassan.
Most pillanatokra beléd látnék,
Ha engednéd, itt maradnék szótlan.