Gyurkovics Tibor

Meghalt Gyurkovics Tibor.

Gyurkovics Tibor
(Budapest, 1931. december 18. – 2008. november 16.)
Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, pszichológus.




Gyurkovics Tibor: Péntek


Elvétem már a tárgyakat. A lényeg
elsikkad már a télből és a nyárból,
az azelőtt okosra nézett képek
hada most semlegesen vádol.

Az azelőtt fölépített varázshegy
most egycsapásra össze-vissza omlik,
s én így maradok véglegesen már egy
betört világban és sorsom csomóit

ki nem bogozva, ostobán, hanyatt,
csak azt érzem, arcomra folyik lényed,
akár a nap, a viasz és a lényeg,
s csak bámulom az üres tárgyakat.

+++
A látványt ölte meg bennem szemed.
Nem tudok látni, mióta rámnéztél,
csak azt, ami testedből föllebeg,
izgalmas fákkal lett tele a légtér,

de belső fákkal, mik úgy nőnek egy
hatalmas tájon, hogy az meg se látszik,
zsúfolásig tele vagyok veled
és nézlek, nézlek a megvakulásig.

Tapogatom az arcod. Ez az arc.
A végtelen. A minden arcok arca.
Nem látom már, csak amit te akarsz,
az ölelés zsákjába vagyok varrva,

ezer öltéssel a húsomba szúr
minden kis izmod, mint a tű.
Mi szorít össze veled ily vadul?
Szeretlek. Olyan egyszerű.

+++
Olyan közel vagy, hogy tested szöge
egész a szemgolyómat éri,
fordulnék, törnék kifele,
de arcod elől nem tudok kitérni,

el nem fordíthatom a fejemet,
a szemben-lét fáj, kínzó, gyáva helyzet,
az arcomat szorítja a kezed,
hogy ordítani tudnék – s csak szeretlek.

Üvölt a táj. Mert elhagytam teérted,
elhagytam árnyait és szögeit.
A boldogságot. Holnap jön a péntek
és testemet testedre szögezik.

+++
Már lélegezni sem tudok. Merev
pupillámat az egekre szögeztem,
belémfúródtál, mint hegyes üveg,
s én csüngök csak ezen az egy kereszten.

Következik a végső Golgota.
A kicsike, a helyi, az egyéni,
mert kinek-kinek meg kell halnia
ahhoz, hogy e világon tudjon élni

Következik az önfeláldozás.
A látványtalan és őrült alázat,
míg fölhasítja bőrödet a nyárs,
a test pedig vergődik, mint az állat.

És megreped a hegy. Csorog a vérünk,
az üres éjben elhasad karunk.
Csak az válthat meg, aki meghal értünk,
s csak azt váltjuk meg, kiért meghalunk.


Szomorú vagyok, és emlékkel teli. Anno még régebben, sokat jártam a Lyukas óra olvasói találkozóira a Honvéd utcába, ott szinte kivétel nélkül mindig találkozhattam az öreggel. Egy végtelenül kedves, értelmes úriember volt, mosolygós, aki segítette a fiatal generációt, vallásos, jóságos, remek alkotó.
Pontosan annyi idős, mint a nagyapám, akit gyermekkorom óta Apisnak hívunk családszerte. Az unokabátyám adta 2 évesen talán neki ezt a nevet.
Áldozva az ő drága emlékének, egy vers:



A bölcs halála



Szerepeket kiosztva magadat tőlünk
Megfosztva, egyedül vágsz neki az útnak.
Annak az ösvénynek, melynek mindenki egyszer
Élete végén neki indul.
Könnyeimet elfelejtem,
Mert szívesen emlékezem,
Bölcsességed virágzó voltára,
Szellemed üditő mámorára.
Élményeim között élsz,
Te drága, bölcs kedves öreg.
Elindulsz, és nem félsz,
Sorsod Isten ölében beteljesedett.