Novella ÉnrólaD
Ez a legjobb szó mostanában saját magamra; káosz. Nem is tudnám megmondani hogyan történt, egyszerűen csak ott volt. Ott volt és ajándékul szegődött, örök társul, torz árnyakról, melyek emésztik a húsodat, felzabálnak, mint egy horrorfilmben, értelmetlenül, színházat játszva. Nekem már teljesen mindegy, ezt is mondhatnád. Én is ugyanígy érzem. Beteges. Az ember szinte mindentől retteg egész életén keresztül, fél, hogy valami majd nem úgy történik meg, ahogyan neki a legjobb lenne.
Minden súlyos percben bálosdit játszunk, kőszívűek leszünk, és nem mutatjuk a szeretetünket, csak a hideg mondatainkat szajkózzuk. Annyira taszít ez az egész, hogy nem is tudom mi az, ami még inkább hányásra késztetne.
Hányszor gondoljuk végig, hogy ez az élet nem nekünk való. Nincs benne semmi plussz, csak mocsok és didergő lelkek. Csak szeméthegyek, akik ráadásul alkotnak, uralkodnak, hatalmat gyakorolnak. Megismertem manapság pár olyan egyedet, akik tökéletesen erre a világra születtek, akik boldogok, ha középpontban lehetnek, és a semmit hegyezhetik tudományosan. Közben ocsmányak, trágya ömlik a csináltatott fogaik közül, üres fejük alatt valami jelentéktelen márka jel lóg, teli vannak földi javakkal, avagy lével ha úgy jobban tetszik, övék a világ.
Hát ezt a századot nyugodtan megkaphatják, az értékeket lenyeltük együttesen. Besöprögettük valahová, a helyüket is elfelejtettük.
Szánalmas. Megszakadok a nyerítéstől, ha arra gondolok, hogy nekem bármelyik is imponálhatott, ez nem is én vagyok.
Szeretem azt ami engem körülvesz. Jó embereket ismerek. Tatarozni kell néha, nemcsak holmikkal, hanem emberekkel is.
Nem, nem, nem és nem. Beteggé tesz a várakozás, a hajsza, ez az egész weirdo léthelyzet. Maximálisan és végleg elfáradtam.
Nem tudok megpihenni mégsem. Nem visz előre a lábam. Állok, mert nem fekszem senki mellé szívesen. Támadni kezd a szél, és szétfújja ezeket a gondolatokat. Majd nemmsoká újak születnek helyette. Nemesebbek. Alkonyodik, már egészen korán.
Lehúzza az embert a sötétedés, pedig ez az álmok hazája, a szerelmek kezdete. A hajnal már csak búcsú csókot ad. Az éj az, aki lágy vizekre terelget, titkos találkozókra, fogadalmakra, heves csókokra, bujaságra. Az éjjel szelleme a felbújtó. A nappal csak nyugtathat, melegít.
Rólad képzelek el valamit, kövérek a felhők, és tiszta a nemrég megtépázott viharos ég. Te leszel majd az, aki színezi a helyzeteket, aki másmilyen lesz, olyan valaki, aki elfogad, és betakar olyan takaróval, mely húsból van és nincsen benne helye kétségeknek. Én leszek majd, aki téged fog látni minden sarokban, és büszkén áll majd akkor is, mikor nem vagy itt, hogy vagy.
Csak álmodom. Álmodunk. Gömbemberekről, mesékről, idealizmusról, gyöngédségről. Egymásról. Csakhogy ez fekete. Egyenlőre. A tenyeremen az életutam hosszú, és kacskaringós, a tiédet nem látom, mert azt mondtad, hogy meglepetés. Remélem túlélsz.
Nekem nincs ilyen tervem. Halkan vagyok mostmár, és a mámort is mára elfelejtem.
Suttogok gyertyafényben, óvatosan lépek. Vigyázok rád.
Rád ki még meg sem született. Nekem újjá kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése