A bohóc
Nevetnek, kacagnak rajtad,
Nevettesd csak őket,
Mondd el minden gúnyodat,
Oszd ki a szerepeket.
Mosolyogsz, és mutatod nekik
Arcodat, ezt már ismerik.
Félrevezeted őket napról-napra,
Úgy tűnik nem nehezedik súly a válladra.
Kiálts, szitkozódj, látod,
Szavadra virulnak,
S te csak azt szánod,
Ki ellentmond bántó tréfáidnak.
De hogy mi van e mosoly mögött,
Túl az üres szavak között,
Ki tudja, ki érti?
Ki az, ki még nevedet félti?
Ugrálj csak, pózoljál,
Hiszen mindennap ezt teszed.
A valóság fölé szálljál,
Olyan könnyen megy neked.
Mi rejtőzik benned mélyen?
Túl a fénytelen dicsőségen?
Ki tudja, ki akarja tudni?
Nehezebb kérdezni, mint megfutamodni.
Mutasd meg nekik szerelmedet,
Győzd meg őket mindenről.
Mert látják a külsődet,
Még nem tudhatnak semmiről.
Hát meg lehet téged érteni?
Tud valaki igazán szeretni?
Keresd meg nekik lelked kapuját.
Csak ők nem találják a kulcsát.
De ha vége az előadásnak,
Más valaki leszel.
Mindenki örül a tapsnak,
Mert szeretik mit teszel.
Ki látja azt a sötét sarkot?
Amely elnyeli a bohócot?
Ki érti egy-egy mosoly mögött mi van?
S minden miért, miért van?!
A titkod a lényed,
Állhatatlan hallgatsz,
Belülről sír beteg, összetört szíved,
Csak magadnak maradsz.
Felteszed a kérdést napjában ezerszer,
Mert te mindenkivel egyezel,
Miért, oh miért vagy ily kegyetlen?
Kacaj mögött elérhetetlen...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése