Szeretlek. Hagyj nekem békét.
Nekem más minden érintés,
Mint ahogyan régen Te hozzám értél,
Mégis élve maradtam, magamra támaszkodtam,
Felépültem, romhalmazból, eleven valósággá,
Mégis szilánkosra törted mindenem,
Álmatlanságom benned meglelem,
Többé véletlenül sem szerethetek, ez az átok
Majd új utakat nyithat meg,
Könnyeid rászáradnak múltbeli arcomra,
Gyalázatot köpnek minden harcomra,
Végletekben keresek,
Már nélküled s talán ellened.
Hiányzol. Már nem szeretlek.
Nehéz így búcsút mondani,
Ha fogod a karom, de közben más karjában leled
Oltalmad, mely mindennél fontosabb,
Engem ki véd meg, ha félek?
Ki szeret majd, ha intek majd a létnek?
Minden mozdulatom, minden arcvonásom,
Egyesével összegyűjtöm, és elveszem,
Itt van, megmutatom, már nem neked dobog a szívem,
De ijesztő a hajnal, mert másnak sem ajánlom magam,
Érzékelhetően elhaltam.
Hogy lettél az idő suttogása alatt,
Ennyire ismeretlenül rideg, és hallgatag?
Paradox valódat eldobod, és fogadalmad
Egyre nehezebb lesz, hiába tagadod.
Csak tudd, megvárlak.
Rideg leszek, és karomba zárlak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése