We all sleep alone

Szükségem van a levegőre, mert anélkül nem lehetek az, aki voltam. Mondjuk az sem kellene, hogy olyan lehessek, mint annakelőtte. Csak szárnyakat akarnék, hogy elrepülhessek messze. Menekülnék lihegve, futnék. Nem fordítanék hátat, mert rettegés mi mögöttem van, a csend felemészt és a zaj eltemet. Kérhetek csodákat, és nem mindennapi dolgokat, de nem tehetem, mert azok majd odafent lesznek. Bizonyosan az égben már egészen könnyű dolgunk lesz. Szárnyalhatunk kedvünkre, ülhetünk a felhőkön, és játszhatunk a napsugarakkal, amik a talpunkon visszaverődnek.

Végtelen ez az űr, amit érezhet az ember a léte fogságában. Valóban a testbe van zárva a lélek, mely álmodozik a szabadságról. Csakhogy a testet szolgálni kell. Etetni, ruházni, állandóan a kedvét lesni, mert álnok teremtés. Mikor jön minden halandó életében az a gondolat, hogy nem is erre a világra való, akkor ez valami hasonló lehet.
Néha csak elfutnék, és mindig csak állnék. Hajt valami, amit vágynak is nevezhetünk, féktelenséggel és céltalansággal tűzdelve. Hajsza. Álmatlanság és harc. Miért akarunk ennyire mindig boldognak lenni?
Miért kell mindenben kiszolgálnunk a testünk, hogy mindene meglegyen? A lélek pedig, olykor megpihen és belenyugszik a helyzetébe, de sokszor szabadulni akar, levegőhöz jutni, amely az én hitem szerint majd csak odafent lesz. Nem sok választja az embert el ilyenkor az őrülettől. Hamis fogadkozások, hamis szavak. Ütközések.

Ma éjjel egyedül alszunk mindannyian, mint megannyi éjjelen, mert így lettünk teremtve. Alázatosnak kell lenni, és megharcolni és várni.
Nem szeretek egyedül aludni, mert a testnek az üres, és fájdalmat okoz. Nem érzi a törődést, a boldogságot. A lelkem mindig egyedül piheg, és vacog, mert már annyira szeretne menni. Nincs ebben semmi ostoba és banális halálvágy, egyszerűen csak a paradoxon, mely által boldogok teljes mértékben nem lehetünk. Kevéske ideig csak.

Vágyom mindenre, ami csak örömet okozhat. Feszeget az önsajnálat, de ugyanakkor akár boldognak is mondhatnám magam. Talán Kundera megmondta a legközkedveltebb könyvében, hogy a lét elviselhetetlenül könnyű, és ezzel egy ember nem tud mit kezdeni.
A lélek pedig csak álmodik és szárnyal, mert könnyekben kap levegőt, és kicsordulásukkor érzi, hogy nem ez lesz az igazi. Végtelenül szeretek, és végtelenül nagy Harcban állok. Mint mindannyian.

Ma éjjel egyedül alszunk, mint megannyi éjjel.
Szépséges arc fekszik mellettem a párnán,
Én csak a régi vagyok, ölellek, és ölelnek,
Számodra én vagyok a teljesség és te is nekem,
Arcunk összeolvad, pillanatok műve,
Nincs bennem már több levegő,
S ez így marad...talán
Örökre.