Akkoriban minden éjjel felriadt, ha otthon volt. Mint, aki halálos kórt készülődik kifeküdni, mindig csak aludt. Nem törődött semmivel és senkivel. Békés volt, és szerethető. Nem szerette sohasem a telet. Mindig csak a nyugtalanságot hozta, és a depresszív gondolatokat. Pontosan ezért álmokba merült, napokat aludt át, már-már összetévesztette a valóságot az álombéli világgal.
Néha, ha jobban a lelke mélyére nézett kínozta valami megmagyarázhatatlan félelem, melyet bizonytalanságnak nevezett. Rettegett az egyedülléttől, a nincstelenségtől, a változásoktól, a borzalmaktól, a betegségektől. Mint minden átlagos földi halandó tele volt az élete kétségekkel, és fogadalmakkal.
Útvesztőben érezte magát, holott meg volt mindene és nem volt egyedül. De ezeket a dolgokat pillanatok sorának érezte, és már szinte várta, mikor fog összeomlani.
Vámpír mesébe illő volt az élet vitele. A nappali csend és alvás, az éjszakai élénkség és vitalitás. Teljesen egészségtelen egy halandónak mindez.
Szemem végigpásztázta az elé omló világot, mindazt, amit magamnak teremtettem. Éjjel van, és lassan érkezik a hajnal egyelőre sötét köntösében, új lehetőségeket adva a földbéli lényeknek.
Szomjazom. Vég nélkül iszom, és innám a szerelmet, a halhatalanságot, a biztonságot. Ehelyett nem marad más, mint saját magam, aki maga a képlékenység. Nehéz így kapaszkodni. Érdekes módon érdektelen vagyok, és annyira várom a tavaszt, mintha csak az első lenne. Öregszem, telnek a napok, az évek, és vannak dolgok körülöttem melyek stagnálnak, és nem hagynak nyugodni. Olykor hihetetlen, hogy ez vagyok én, máskor nem törődöm vele, és egészen elégedett vagyok.
Csak ne lenne bennem ez a rettenetes egyedüllét, mely kicsiny korom óta elválaszt mindenkitől. Kapaszkodom, de aztán ellököm saját magam, és megint ott vagyok a megszokott helyemen.
Anyám, segíts, nem merek lelépni egyedül a lépcsőn, fogd meg a kezem, mert éreznem kell, hogy vagy, és nem kell megtennem hosszú utakat egyedül. Mesélj nekem megnyugtató kedvességeket, melyek nem lidércnyomásba taszítanak.
Ha behunyom a szemem, most...meg kell nyugodjak, hogy minden rendbe jön. Hogy nem lesz semmi baj, és lépteimet kísérik az égiek.
Szűrt fénybe burkolódzva, véres a szemem.
Rendszertelen az életem.
Ártatlanságot megrontani igyekszem,
Csak neked cselekszem,
Harcolok, és innék a véredből,
Éjjelente sírok a félelemtől,
és ha odabújnék hozzád, szeretnélek,
Úgy, ahogyan megálmodtam,
Tiszta pillantásodban fogantam,
Ártatlan a lélek, átváltozom,
Mert veled örülök a fénynek.
Leteszem megfáradt harcom és
Csókot hintek a végtelenségnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése