Carnage

Léteznek olyan 1 és 17 percek az életben, amiért érdemes kétszer filmszínházba látogatni. Az öldöklés istene briliáns, nem vitás, tévedhetetlen, pusztító, és fájdalmasan igaz. Egy helyszín, egy tér szűken, konyha és nappali, 4 ember, 2 házaspár, gyermekeik nézeteltérése, bot és fogvesztés, udvariaskodás és agresszió, hányás és művészet, undor és ébredés, cinizmus és görcsös sírás, tombolás és őrület. Jodie Foster, John C.Reilly, Kate Winslet, Chistopher Waltz négyese mindent visz. Kimeríthetetlen téma számomra egy hétköznapi és látszólag értett szituáció az életben, hogyan kell viselkednünk bizonyos megkívánt helyzetekben. Mi az elvárt, meddig mehetünk el, csak udvariasan, semmiképpen nem nyersen, felületesen, konfliktust kerülve, érdeklődést mutatva viseltessünk egymás iránt. Hányszor ismerős a helyzet, számomra végképp az, hogy mikor és hogyan illik viselkedni. Nem szabad állatokként reagálni, támadni, csúnyán beszélve szitkozódni, csapkodni, fenyegetődzni, elveszteni az álarcunkat. Na ez a kulcs, a maszkunk, amit minden helyzetben elő tudunk venni, mert erre neveltek, már akit neveltek. Nem szabad bizalmaskodni, érintőlegesen, csak tárgyilagosan, érzelmeket, melyek a szélsőségbe vezethetnek, elhagyni, csak megfontoltan, szépen, távolságot tartva, azt mondani a kínált pitére, hogy igenis remek. Ott van mindannyiunkban, a harc, az elnyomott öldöklés istene, az agresszív fertő, a káromkodó nemtörődöm ocsmányság, mely vademberként előretör, és igenis felrúgja az ostoba felületet, egyszerűen ráköp. Kimondja a féltett titkot, a kimondhatatlan fájdalmat, a féltést, a gyűlöletet, a féktelenséget, a csupasz és primitív vágyak sokaságát, a cinikus undorodó tréfát. Áldozni kell neki olykor, a helyére téve, mert különben víz éri a luxustelefont, és földre hullanak a gyönyörűnek nevezett sárga, irigységes tulipánok.