Talán kicsit ismerjük már egymást, ízleljük a létet,
Fáradhatatlanul érezzük, hogy kell valaki,
Enyhülést adva a magánynak, a csatáknak,
Éjjeleknek, ha a nappal elköszön tőlünk.
Megérintelek, megragadlak, átfoglak és birtokollak,
Percekre, órákra, de aztán hátrahagylak.
Hidegen nézel te is engem,
Taszít egyszerre minden bennem,
Nem, így biztosan nem kellesz nekem,
Ahogyan te sem kérsz már belőlem.
A test hiúsága és önzése összefonódik,
A lélek hátrál, nem bonyolodik.
Vágyom mégis a mélységre, belevetném magam,
Futok veszettül, de nem lelem a saját fonalam.
Tragédia, mi bennünk írva van, gyötrelem és kín,
Vágyak és érzelmek ölik egymást,
Nincs zuhanás, üresen üvölt csak minden.
Sehogyan sem jó, talán, ha megismerjük egymást,
Megenyhülünk, tudunk majd szeretni,
Nem pedig lélekszakadva új lapot letépni.
De nem, nem kellesz, nem vagy nekem való,
Én sem vagyok jó neked,
Hiúságba tépve, közös létünk hiábavaló.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése