Nekem már nem mondanak újat zsenge szépségek,
Váratlan üzenetek vadul kacsintva szállnak,
Nem remegek meg előtted,
Szemeid merednek, hiába látnak.
Bedől minden és magával ránt minket,
Védtelenek vagyunk, képlékeny önzőség támad,
Lefesti a jövőnket,
Vesztünk lankadatlan vágtat.
Zilálva kérdezlek ; meddig még?
Miért nem hagyjuk elsüllyedni közösségünk?
Pislákol csak sérült láng, mi benned ég,
Hiúságunk átöleli félelmünk.
Gyenge a testem, széttörték a lelkem,
Nem tudlak tartani,
Bevallottan a végünk dúdolom,
Ami pedig következik, nem akarom hallani.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése