Kérlek...
Készülni kezdenek az örömök,
Magukhoz szorítják ruháik.
Van időm, most felkészülök,
de lépésemre fájdalommá válik.
Minden ami régen jelentett valamit,
Most mind hiábavalóság.
S csak megőrjít, megvadít,
Ez az örökös bizonytalanság.
Végtelen a csend körülöttünk,
Határozatlan lényed.
Pedig igazán igyekeztünk,
Most csak ez az, mi még éltet.
Elbúcsúzom, szívemből visszaküldelek,
Visszaadlak, ha vissza tudlak még.
Akarom, de nem jönnek a könnyek,
Téged meg elrejt az ég.
A zuhogó esőben merítem
Viszolygásaim, és bánatom.
Így érintésed cserepes bőrömön érzem,
de a jeget, mit rám mérsz nem állhatom.
Takarj be melegségeddel,
Hintsd be vak szememet,
Játszom most égből szórt közönyöddel.
Mindig a titok volt a lényed.
Párát hintesz ablakomra,
Letörölni hiába igyekszem.
Sebet vágsz karomra,
Hiába ellenkezem.
Távozik belőlem a kétely,
mely irántad élt.
Szűnni kezd a fényjel,
Mely eddig észrevétlenül kért...
Egy percre talán
Fájdalmas szilánkok, emléked
sötét, mindent átismételő
égő szíved,
Nem volt megvetendő.
Te sosem féltél megállni,
Pásztázni a vad messzeséget,
Sziklák peremére állni,
s megosztani fényességed.
Egy percre talán féltél,
mert magányos voltál.
De boldogan éltél,
mert téged mindenki csodál.
Egy percre talán éjjel...,
Ha zúzmarás ablakod
Párásodott, de benned éber,
Erős akaratod.
Könnyek mennek és illanak,
Röpke pillanatok súlya alatt.
Mozdulatok helyett a szavak,
Szívedben megfagynak.
Te sosem akartál más lenni,
Énekelve, hazug
Ígéreteket téve.
Nem esküdtél soha kételyes fényre.
Egy percre talán vágytál
Más csodákra.
S a felhők közé szálltál,
Vigyázva a világra.
Egy percre talán éltél,
Tudva, ismerve mindent.
Mert te sosem kértél
Lehetetlent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése