Niobé szerelme (in memoriam Vajda János)
Hogy tetszel nekem te gyönyörű,
Fagyos, rideg valóság!
Utánad vágyom, lecsapok, mint a keselyű,
Már nem kínoz az örök álmatlanság.
Egyetlenem, hát még 30 év után is,
Őt vágyod, a hűtlent?
Nekem fáj minden, ha rád nézek mégis
Nem játszom, mint kő, a megközelíthetetlent.
Üstökösként ragyogsz bennem,
Nyeljen el bár az idő mély vize.
De tudom, oh érzem, egyedül kell lennem,
mert téged kísért Ginád emléke.
Most:"Mi hátra volt még elkövetkezett..."
Sátrat font körém a rám vágyó magány.
Mert halott szerelmem rólam megfeledkezett,
S itthagyott, megcsalatva, árván!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése