Rejtőzködő vigasztaló /Sofoniás és Náhum 'szerelme'/
Mondják; "Az idő mindent begyógyít."
S; "Boldog, aki szeretve van."
Engem azért óvatosságra int,
Mindaz, amit eddig az élettől kaptam.
"Hol van a nekem rendelt egyetlen?"
"Mi végre élünk s szenvedünk?"
Fiaim, az élet kegyetlen.
Soha nem jó helyen keresünk.
Nem azért mondom, mert csalódtam,
Azért sem, mert most nagyon nehéz,
Csak eszembe ötlik, mikor szívem fájlaltam,
Nem nyúlt utánam megértő kéz.
Hát mi végre vagyunk, ha nem szárítunk könnyt?!
Minek élünk egy közösségben?!
Nekem olykor a reménytelenség köszönt,
Mert nem lehettem a kedves közelében.
Mostmár más vigasztalja őt...
De engem, jaj, nagyon fáj...ki fog?
Nem tudok sebemre semmi enyhítőt.
Feldúlt lelkem íly erősen miért háborog?
Hullik cseppre csepp, mint zápor,
A könny egyre tehetetlenebb.
Nem segít most az evilági mámor,
Vigasztalan rejtőzködöm meglehet.
'A gyertyák csonkig égnek' (In memoriam M.S.)
Suttogunk az éjszakába, mint két öreg
Kiket már soha-többé semmi nem lep meg.
Néha emlékeink útján hangunk megremeg,
Érzem, percek múlnak, órák helyett.
Bizalmas, csillogó szemek tükröződnek,
mint tó nyugodt vizén a titokzatos hold.
Szavaink pedig mélyebbre gyökereznek,
Tudom, minden, ami eddig körülvett álom volt.
Vágyodunk a lehetetlen után még,
Mindentudók kívánunk lenni.
Megnyugtató, mert szemedben tűz ég,
Mely az én fényem akarja tovább növelni.
Látod, ez itt már a tökéletes vég.
Mégis napról-napra nem győzlek keresni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése