Otthon

Ez az örökös hajsza sosem fog megszűnni.
Flusztrált képek suttognak egymással.
Ez a hideg, féktelen lidércnyomás nem fog eltűnni,
Vak magunk ámítjuk szép kiáltással.
Vigyázó szemét ki hunyja most más felett,
Altató keze kinek simogat?
Csak elnézve, ahogy a lélek beteg lett,
Álmatlan magány rijogat.

Mondd, hogy elég. Ez nem kellhet neked.
A hazugság bánt és megsebez.
Ahogy most bennem olvad kiváncsi szemed,
Úgy, mint minden keserű napokat szerez.
Vigyázz, mert annyira fáj, hogy sehol sincs
Otthon, haldokló-élénk létem.
Ezért lehet, hogy tovább nincs
Maradnom, a sötétben megfullad halovány fényem...



Örök álom

Megkaphatatlan-érhetetlen dolgaink,
Egymást siratva halkan suttognak.
Ragasztva törött szárnyaink,
Örök álmaink élettelenül zuhannak.
S mi összerogyunk súlyuk alatt,
mert elhagyni őket nem szabad!