Lucy's flaw

Péntek este van, és odakint gyűlnek a vidám szelek, melyek megváltják az az éjszaka minden fényét, és csodálatos élményeket hoznak. Üres a helyed, nincs már ami régen annyira természetes volt, csak az emlékek, amik égnek az ember belsőjében, és kitörölhetetlen kavalkádnak adnak otthont. Szépek ezek a közös átbeszélgetett esték, mulatságok, arcok, illatok, tükrök, utazások, falak, díványok, cigarettacsikkek, üres és kopott üvegek, melyek valaha komoly szeszt rejtettek. Családra leltem hajdanán, de most ez hamvadt szikraként él bennem, mert megváltoznak a dolgok. Bizonyosan a dolgok meg kell, hogy változzanak, mert ha túl jól éreznénk magunkat itt a földön, akkor talán szívesen maradnánk, és kényelmesen a fájdalmakról, mint messzi egzotikus tájakról olvasgatnánk.
El kell fogadni mindent, ami csak történik, ami csak történhet. Olyan más már minden. Nem idegen, mert ismerős, de mégis, flusztrált érzelmek tarkítják, és harsognak az indulatok, hogy miért kellene szenvedni, miért olyan nehéz minden, miért halnak el nagy érzelmek, mikor hittünk a végtelenségükben, mikor olyan ostoba gondolat is. Hogyan is várhatom el, hogy valami örökre az enyém legyen, hogy valaki megmaradjon, mikor a világ rendje messze nem ehhez igazodik. Annyiszor mondják, akik bölcsebbek nálam ,hogy mindennek vége van egyszer, mert hogy az életnek is vége van, nincs haladék, nincs még kicsit maradnék...
Ennyire egyszerű lenne megérteni azt is, hogy kapcsolataink és kicsiny környezetünk is változik, csak az a tény, hogy mártírkodó embereknek születtünk, mindezt felnagyítja, és hatalmas kín nekünk minden ami nem kínnak rendeltetett.
Születésünkkor is egyedül voltunk, nem voltak mellettünk barátok, szerelmek, minden csak menet közben alakul, és mégis elemi tragédia ha az utunkon megismert embereket elveszítjük, és ilyenkor sírunk és gyötrődünk, mert erre vagyunk kódolva.
A szív vajon tényleg csak szerv lenne? Filozofikus képzelgés csupán, hogy szeretünk is vele, nem én nem így látom , mert ha így gondolnám, nem tudnék miről írni.
Azt hiszem Lucy távozása is elfogadható és mindennapos, mert így van rendjén. Fáj? Hát győzzed a fájdalmad, mert senki sem fogja helyetted. Bírj lényeddel, ne mártírkodd túl, és ne sajnáld magad annyira, csak nézd szépen az előtted elnyúló utat, mely annyi mindent tartogat még, ha a ködön túl élsz, és így kell lennie. Ha minden veszteségnél összerogysz, gyáva vagy, és nem érdemled meg a léted. Ne ígértesd másokkal, hogy örökké majd. Nem igaz, és hazudtok egymásnak. Nem vagy senki, hogy köss valakit, mert menned kell tovább amíg tart az út, és igen, egyedül.
Félek.
Félek, hogy túlontúl gyáva vagyok, valahogyan sokkal gyávább, mint a többiek.
Talán csak önző de persze gyáva is. Kisgyerekkorom óta nagyon gyáva vagyok. Hitvány tulajdonság.
Annyiszor csalódunk és minden alkalommal megfogadjuk, hogy ilyet többé sosem, pedig mintha visszapörgetnék az időt, mindig folytatódik ugyanaz a mese. A halálunkkal van vége, amikor az Isten, aki nézi minden ember tekercsét, úgy gondolja. Mennyire unhatja ezeket a tekercseket, és mennyire ostobák is vagyunk. Nevetségesek. Olyanok mint a tébolyultak, akik tépik sebeiket és minden alkalommal felfordítanak és vinnyognak, és újra és újra belemélyesztik a körmüket.
Tudnunk kellene, hogy ez ilyen, micsoda sablon és mennyire igaz, és milyen szinten csak mi tesszük az életet "kegyetlenné". A saját létünkkel nem tudunk megférni.
Mi vagyunk fejlett lények??? Hát ha így van, akkor mi lehet azokkal, akik nem azok.

Lucy, aki megtestesíti általános értelemben, az érzelmeket és minden kötődést, egyénekre és életekre és kapcsolatok sokaságára és tarkaságára bontva, elhagy, és nem értjük. Haragunk élesedik, fenyegetődzünk, üvöltünk, harsogunk, nyavalygunk és litániázunk, fogadkozunk és sajnálkozunk, de majd megint fel fog tűnni, és akkor hőseink majd más alakban megint lépre mennek, mindegy lesz, hogy milyen jellegű a kapcsolat, ugyanaz fog ismétlődni, és hajszoljuk is amíg csak tart a nyamvadt kis életünk.

Hát menj csak Lucym, majd jössz más alakban, ha már így kell lennie, és fogadom sosem lesz ilyen, és most aztán megkeményedtem, mert engem átvertek és kihasználtak, és védtelen szegény kis érző lélek vagyok, aki aztán példaértékű, aki aztán megint fejre esik majd, mind ezt fogjuk tenni, és mindig felváltva avagy egyszerre vagyunk annyian, hogy a tekercs nézőnek fel sem tűnhetne. Addig meg csak sajnálom magam, micsoda tragédia, mennyire nehéz, hiszen a létem valóban elviselhetetlenül könnyű sokszor, ahogyan Kundera írta szenzációs könyvében.