Lepakolom most ide eléd az életem,
Amit régen kellett volna, akkor most megteszem,
Láthatod semmim sem maradt,
Mindenem oda, értékem sem akadt.
Kiszáradt fűcsomókba kapaszkodva,
látod vérzem, és belehalok ebbe a kicsinyke fájdalomba,
Nem bírom a kudarcot, az elválást,
bármilyen jelentéktelen is a lista.
Végeláthatatlan a köd körülöttem, magam is tévelygek,
Harcolok mégis, utolsó erőmet teszi próbára a tél,
Láthatatlan szerelmek döntenek le, sebeket ejtenek rajtam,
Most is remegek, pedig egyiket sem akartam.
Misztikus és súlyos ez a csend, megitatja minden végletem,
Átjár és eggyé válik velem percről percre, bennem van már
Nem enged, leszorít, hogy szánalmas legyek és képtelen,
Parttalan most az önsajnálat, ölelése végtelen.
Miért kellene fájjon, ami sosem volt az enyém?
Miért szorítom a karod, ha nem kellesz?
Hallom a saját hangom, kettévág az énem,
Most csak a megadás jelképez.
Lepakolom eléd mindenem, a semmit,
Ordít a fájdalom, csatázni fogunk tudom,
mert nem engedhetem, hogy nyerjen,
hiúság vására ez, hagyjuk az egészet, álljunk fel,
Hagyj lássam a napkeltét napnyugtakor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése