Metamorphoses in the end of life

Fülledt volt a kórterem és rideg. Hiába sütött be a nap, minden szikra csak feleslegesen csillogott számára, már nem az életet jelentette.
Eltelt az idő, hosszú évtizedek sora gyalogolt az emlékezetében, holott a 80.ik x-en túl már az utóbbi pár évben homályosak voltak a múltbéli képek.
Zavartságot érzett és káoszt olykor. Látogatója nem igen akadt, pontosabban három ember tette meg ezt minden héten, akiket néha felismert, olykor nem. Pedig a fia, és két unokája mindent elkövettek, hogy az utolsó éveket boldogabbá tegyék.
Nem beszélt már szinte senkivel sem. A kórházban is azért szerethette a személyzet, avagy az idősek otthonában ahol élt, mert mindenkivel alázatos volt, és csendes. Engedelmeskedett gyermeki módon, és aludt egész nap akár egy újszülött.

Nem volt mindig ilyen. Régen házsártos volt, agresszíven tudott viszonyulni dolgokhoz, imádta a pénzt, és a csillogást. Bárkivel összeveszett, aki nem engedelmeskedett az általa elképzelt világnak. Mindent megtett önmagáért, és a jóllétért. Még börtönben is volt, mert elvakította a hamis pénzcsörgés.
A fiát nem ő nevelte, hanem az édesanyja. Őt ezek a dolgok fiatalon nem érdekelték. Élni akart, minél jobban és intenzívebben. Nem szeretett senkit őszintén, és nem is volt sosem őszinte.
Nem volt jó ember. Nem is törekedett rá soha.

Fülledt volt a kórteremben, holott az ablak nyitva állt. Fölötte ott állt az idősebb unokája és fia. Egy percre sem vette le róluk a szemét. Megváltozott minden. Érezhetően saját maga is. Most, hogy léte megint gyermeki lábakon állt, átváltozott.
Hosszú csend elteltével, mosoly jelent meg az arcán, meleg szeretet, és csak annyit mondott az őt etető szeretteinek, hogy nagyon szereti őket. Komolyan gondolta. Végtelen volt az út előtte, és ez a szeretet is végtelen lett, amit érzett.
Így elmenni hálás, mert nem áttetsző könnyeket csal a szemekbe. Nyomot hagy.