Otthontalan
Most megintcsak üres a fészkem, melyet belaktál.
Betöltöttél és átjártál egészen.
Félek-rettegek, hogy itthagytál:
újra mindenem menthetetlen.
Szenvedek, magamra ismerek,
Pusztítok, és egyre távolabb leszek
Tőled.
Elbocsátalak,
Mint szerető a halottat,
Mint aki ezer éve keresi kincsét,
Epekedve kérdez-kutat,
Amíg meg nem leli az igazat,
Vele pedig, amit oly vágyva keresett,
De nem tudja megtartani,
és zuhanó szerelme eltűnik örökre,
Megint ítélve kétes időkre,
Tipródó lelkét bezárva tartani,
Hallgatagnak sokáig maradni,
Mert tévútra jutott,
Megfeledkezett
Arról, hogy a gyémánt nem erre született.
Ő maga pedig sokat vétkezett.
Harcba szállok megint viharokkal,
Elnézem, ahogyan tomboló vágyam
Halvány sugarat ereszt,
Sodródásom pedig tönkretesz.
Otthonom nem lelve bolyongok újra,
Hamis árnyakra bízom
Magam, csak a hiány menne vagy
Múlna.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése