In memoriam Daróczi József

Nagypéntek

Ha az ember önkezével vet véget Istentől kapott életének az rettenetes.
A legnagyobb ajándékot eldobni magunktól, melyet valaha kaptunk, az egyetlen,
Mely terhes olykor, és küzdelmes, keresztekkel teli és siralmas.
Borzasztó tragédia, a feladás és búcsú nélküli elhagyása szeretteinknek.
Ott vannak ugyanakkor a boldog pillantok, mikor nevetsz és örülsz,
Minden apró pillanatnak, melyet az élet adhat, napsütésnek, esőknek,
Viharnak, barátnak, mosolynak, forró italnak télen, a víznek, egy régen látott szerelemnek, mely emlékeket ébreszt, élményszerű olykor minden és tökéletes.

Hústépő időket élünk, és keményen ellenünk dolgozik minden idő, minden ember, minden szöglet, minden nap olykor, minden pillantás.
Kicsiny talpunkat megvetni valahol és valaki mellett ritka kincs, és néha lehetetlennek tűnő utópia, melyet depresszív szenvedés követ.
Mindenki úszik és vergődve fullad, ismer könnyet, csatát, árnyékot.
Tudom, ott van a kérdés belső részünkbe ágyazva, mikor nehéz,
Mi van, ha véget vetek ennek?
Miért is lenne értelme bárminek is?
Miért nem szeretek és miért nem szeretnek?
Minek vagyok itt sikerekkel vagy azok nélkül, ha semmim nem marad azokban a percekben
melyek ott suttognak mellettem sokat, üldöznek, sebeznek, felvetődnek véges és végtelen kérdések, izzadva-remegve-félve-rettegve-borzongva megkeresnek és én csak ember vagyok, kisebbségi avagy átlagos többség részeként, csak ember, aki fél...
Elérkezett az idő és győz a psziché felettem, megteszem, még az őrület előtt.
Nem mondok semmit senkinek, titkom végleges, szerekkel teszem vagy nem,
itthagylak.
Itt maradsz, itt maradtok,
én pedig ismeretlen útra megyek, kapaszkodó lehet a hitem, avagy a magamba vetett reményem, félek!
Ott majd jobb lesz, pillanatok döntik el cselekménysorom, kikapcsol a szívem a lelkem, elsorvad amúgy is képtelen testem.

Lehunytam a szemem, mert lábnyomokat látok, és bízva bízom, hogy majd mikor életem legnehezebb pillanatai történnek, morajlanak, és én képtelen vagyok emberi erőből bírni, mert kicsinek teremtettem és félek ha sötétbe tévedek, akkor ott van, ahogy mindig ,
az Isten.
Nem látok mást, én magamban nem hihetek, mert kevés vagyok.
Be kell lássam, amit kaptam nem adhatom vissza.

Tragédia, diplomatikus kifejezés, szörnyű a lélektana a történésnek.
Ahogy egy baleset rémes, igazságtalan, ahogy egy betegség félelmes és lesújtó, úgy az öngyilkosság torzszülött és hihetetlen, hogy megtörténik ezen a földön, közöttünk mindennap a világ összes szegletében.
Úszunk egy nagy tengerben,
és van aki feladja és befogja száját és orrát, és lemerül a mélybe, melyből nem lehet visszatérni.

Fáj a szívem, hogy búcsúzni kell, pedig nem most volt itt az ideje.
Imádkozom, hogy a lélek megnyugvást találjon és befogadásra lelhet,
ha így múlik ki a léte egy embernek.
Látnunk kell a könnyeken keresztül, hogy az ajándékot nem adhatjuk vissza, mert majd egy magasabb hatalom fogja visszavenni tőlünk. Nem érhetünk célba előbb, mint meg van írva, mert nem lehet. Ez az alapszabály.
Hívő vagy hitetlen így van.

Nyugodjon békében a menekülő lélek.