Cheers for him

Van egy jó választása Amerikának, most.
Kis fekete emberke, jó eszmékkel, kellő lelkülettel. Ez kellene ide is.
Barack Obama valami új, hibákat tehet jóvá.
Respect a profi marketing kampányért is, amit elkövettek. Off.


Ajánlás


Látod, most kinyilatkoztatom magam,
Tudom, hogy ez itt így szokás.
Teljesítenem kell, amit vállaltam,
Nem kínozhat minden jött-ment látomás.

Szerelmedet kérve,
Önmagamat féltve,
Támad bennem vihar,
Békítetlen álmot kavar.

Légy velem elnéző, én is változom.
A mindennapok éjről-éjre mások.
Észre kell venned, hogy hozzád tartozom,
Ne legyünk fénytelen lámpások.

Már nem akarom birtokolni,
Amin nem győznék uralkodni.
Kérlelve nézlek,
Tekintetem véd meg téged.

Fohászkodj, hogy belém láthass,
Mert szürke és szokatlan vagyok.
Pihenj, hogy aztán csak engem várhass,
Benned égő kételyeket hagyok.

Már nem látom magam,
Így veled maradtam.
A test, az izmok ajánlják a lelket,
S ez a bölcsesség örökkre összeköthet.




Ez pedig most nem az én ékességem sajnos, mert ilyen verset semmilyen körülmények közt nem tudnék írni. Illyés Gyula neve mindenkinek ismerősen cseng, bár a Puszták népe az, amit talán ha sokan a kezükbe vettek, meg egy-két versét. Nem örvend akkora közszeretetnek, mint a Nyugatosok mostanság is felkapott figurái. Márpedig embertelen a súly a sorokban, nem is bírom el. Ezért megosztom, leírom, ahogyan ő tette, és ezzel mindenkinek szép pénteket ajánlunk...




Illyés Gyula: Tesvérek


Három nap néztem volna csak szemed
árnyékos völgyét, szemöldöködet
a pillák sűrű sását, mely között
az eleven kis vadvíz incseleg,
villantja fényét, fürge terveit,
síkos halacskák szökdeléseit-
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S töltöttem volna három új napot
csak nézni némán a lágy hajlatot:
ruhád alól kisejlő kebledet,
a csillagot, mely rajta szendereg,
s készül, fényhüllőt feszítve selyem
leplén ragyogni vak éjjelemen-
Három nap néztem volna hallgatag
az egyiket, aztán a másikat.

S elég lett volna újonnan nekem
csak legeltetni, itatni szemem
szép szárba szökkent páros térdeden,
melyik hivalgón, mégis félszegen,
mint fényes kapu kettős szárnyai
tán bíztatták már egymást, nyilani-
Három nap néztem volna hallgatag
egyiket, aztán a másikat.

Az enyhe hőben, amely szelíden
testedből áradt, tested fényiben
elültem volna, napon a beteg,
lesve, mellemben hogyan bizsereg,
hogy oldódik a fájdalom, hogyan
oszlana már a test is boldogan
el, föl egy könnyebb táj felhőibe,
mely maga már az altató mese-

És lettem volna gyermek, gyermeked,
hogy, ha ölelek, úgy öleljelek.
Hogy mit szerelem csak sokára ad,
Halljam már most vigasztaló szavad.
Fi a lánytestvért,- úgy öleltelek,
ős vágy ízével enyhítve a bűnt,
úgy aludtam el,- leghűbb kedvesed,
mire az első éjjel tovatűnt.