Halott lelkek egy asztalnál ciklus

Lázas Pygmalion

Nem olyan vagy nekem, mint a többi.
Csodává válsz, szivárványt hozol.
Magamat nem győzőm szemen köpni,
Mert végzetem örökös csapdába sodor.
Pygmalion vagyok, s a te átváltozásod
Legyen eredeti, valóság.
Nekem szóljon minden megnyilvánulásod,
Legyél mindig mindenben ritkaság.

A hajnal készülődése a legszebb.
Az est búcsúja gyönyörű.
Féktelen a te szerelmed,
S a távolléted sem könnyű.
Karjaim közt kövé válsz,
Távolabb pedig táncolsz, virulsz.
Világodban engem nem találsz,
Még csak keresésemre sem indulsz.

A bélyeged rajtam, csapdád fullasztó.
Látlak, erőm- álmaim elhagynak.
Hol az az erő, mely a hozzád vonzó
hajszát megszünteti, mégis szeretni akarlak!
Nem kell nekem a földi világ egyetlen kincse,
Semmi ami mást boldoggá emel.
Csak Puck virágjának egyetlen csöppje,
Ahogyan bennem méreggé leszel.




Bár sok szívemnek kedves versem van, melyekhez emlékem fűzödik, ezekhez a költeményekhez, ebben a ciklusban, csak az alakok, amik bennük szereplenek állnak közel hozzám. Némelyik szomorkásabb, van köztük olyan, ami pusztán csak a látatott figura létállapotát próbálja visszaidézni.
Pygmalion és Menon a kedvenceim, még ezt is elárulom.







Haldokló Pygmalion


Ágyam körül árnyékok játszanak,
Szívemet próbálják kitárni.
Előttem állsz, szemeid nem látszanak,
Mintha elhullásomat sem győznéd kivárni.
Reménytelen, fekete a köd köztünk,
Lehet, hogy valami hanyatlik bennünk.

Szólíts kedves, én vagyok a te teremtőd,
Remegő ajkam még utoljára magára vesz.
Réteken járok már, öleld szeretőd,
Rigófütty himnuszban simítom hús-vér karod.
Te csak mosolyogsz, én meg nevetlek,
Sötét barlangokban, sűrű párában is kereslek.

A veled eltöltött idő átformált.
Téged szememben igazivá emelt.
Engem a kétség feléd sohasem táplált,
Az örök tavasz, Vénusz kvánt kiszemelni.
Most majd én leszek a vágy-álom,
Szenteld meg most átváltozásom.