Halott lelkek egy asztalnál ciklus

Mallarmé hívja a tóbafagyott hattyút


Ismertetőjelem a szenvedés,
Hiábavaló most minden kesergés.
Segíteni akarok rajtad hattyúm,
A művészet viharokat lehell a költőre,
Nevetve minden kétkedőre,
Gúnyolja csak keresztes háborúm.
tudom, hogy mostmár nincs menekvés,
Könnyeket sodor szemünkbe a meglepetés.

Gyere hattyúm, drága hattyúm,
Mutasd meg Íristől kapott szárnyaid.
Beszippant téged is a világ hagyta vákuum,
Ne hagyd, ne engedd tiporni vágyaid.

Gőgöm nem enyhül, mert gyűlölök,
Minden ostoba, színtelen boldogságot.
S csak akkor tűröm a hazugságot,
Ha már lelkemben is gyengülök.
Miért nem vár rám senki?
Miért nem lehet új délibábra meredni?
Iszonyom most átöleli vállam,
Tudom mostmár, hogy eleget vártam.

Suhanj hattyúm, igézve nézlek,
Kristálybörtönöd is elolvad egyszer.
De vigyázz a farkasok széjjeltépnek,
Én pedig nem tudom ragasztani szárnyad még egyszer.





Hüperion hívása


Jöjj kedves s szeress engem,
Én, akit lehagyott egyetlen kedvese.
Úgy tűnik semmi jót nem látott bennem,
Gyere fújj reá e nagy sötétségre.
Jöveteled nekem iszonyú végét jelenti
Szenvedéseimnek, az éjjel ölelése után.
Aki nem tud már kit szeretni,
Az megmarad borúsan, árván.

Jöjj szállj szívembe Hajnalom,
Mert nincs megnyugvása sötét lelkemnek,
Szálljon el minden torz álom,
Hódolattal adózom e gyönyörű fénynek.
Könnyeid párát borítanak karomra,
Reszketve lépsz bennem egyre közelebb.
Csókot lehelsz gyászos világomra,
Itt vagy, és lelkem egyre sötétebb.

Lázas álmok gyötörnek,
Haldokló lelkem vérezve kiált.
Te pedig mosolyt küldesz e szenvedésnek,
Elnézve, ahogy húsom jéggé vált.