Sleepy love

To deserve you

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz.
Döntések csatáznak halott bensőm mélyén.
Alvó lelkem útra kel, és végignéz,
Háborgó lényem szeretni kész.
Betakarsz apró megegyező dallamokkal,
Együtt lélegzem álmos sóhajoddal.

Tested mellettem megremeg, kapni akar,
Mégis gyötrelmesen retteg,
Megharcolva az árnyakkal, szendereg,
Érintésemben fájdalmad könnyekbe rejtőzve
Szelíden lepereg.

Gyönyört keresek, szenvedélyekkel fegyverkezve
Felkészítelek a legszebb szerelemre,
Küldöm a múltat, és ami jön:
Apró könnycseppek,
Testükben hordoznak engem,
Ahogyan álmodban messzire szöksz velem.
Elszáll minden hozott félelem,
Lényed féltve kiérdemlem.

Vampires and innocents

Akkoriban minden éjjel felriadt, ha otthon volt. Mint, aki halálos kórt készülődik kifeküdni, mindig csak aludt. Nem törődött semmivel és senkivel. Békés volt, és szerethető. Nem szerette sohasem a telet. Mindig csak a nyugtalanságot hozta, és a depresszív gondolatokat. Pontosan ezért álmokba merült, napokat aludt át, már-már összetévesztette a valóságot az álombéli világgal.
Néha, ha jobban a lelke mélyére nézett kínozta valami megmagyarázhatatlan félelem, melyet bizonytalanságnak nevezett. Rettegett az egyedülléttől, a nincstelenségtől, a változásoktól, a borzalmaktól, a betegségektől. Mint minden átlagos földi halandó tele volt az élete kétségekkel, és fogadalmakkal.
Útvesztőben érezte magát, holott meg volt mindene és nem volt egyedül. De ezeket a dolgokat pillanatok sorának érezte, és már szinte várta, mikor fog összeomlani.
Vámpír mesébe illő volt az élet vitele. A nappali csend és alvás, az éjszakai élénkség és vitalitás. Teljesen egészségtelen egy halandónak mindez.

Szemem végigpásztázta az elé omló világot, mindazt, amit magamnak teremtettem. Éjjel van, és lassan érkezik a hajnal egyelőre sötét köntösében, új lehetőségeket adva a földbéli lényeknek.
Szomjazom. Vég nélkül iszom, és innám a szerelmet, a halhatalanságot, a biztonságot. Ehelyett nem marad más, mint saját magam, aki maga a képlékenység. Nehéz így kapaszkodni. Érdekes módon érdektelen vagyok, és annyira várom a tavaszt, mintha csak az első lenne. Öregszem, telnek a napok, az évek, és vannak dolgok körülöttem melyek stagnálnak, és nem hagynak nyugodni. Olykor hihetetlen, hogy ez vagyok én, máskor nem törődöm vele, és egészen elégedett vagyok.
Csak ne lenne bennem ez a rettenetes egyedüllét, mely kicsiny korom óta elválaszt mindenkitől. Kapaszkodom, de aztán ellököm saját magam, és megint ott vagyok a megszokott helyemen.
Anyám, segíts, nem merek lelépni egyedül a lépcsőn, fogd meg a kezem, mert éreznem kell, hogy vagy, és nem kell megtennem hosszú utakat egyedül. Mesélj nekem megnyugtató kedvességeket, melyek nem lidércnyomásba taszítanak.
Ha behunyom a szemem, most...meg kell nyugodjak, hogy minden rendbe jön. Hogy nem lesz semmi baj, és lépteimet kísérik az égiek.


Szűrt fénybe burkolódzva, véres a szemem.
Rendszertelen az életem.
Ártatlanságot megrontani igyekszem,
Csak neked cselekszem,
Harcolok, és innék a véredből,
Éjjelente sírok a félelemtől,
és ha odabújnék hozzád, szeretnélek,
Úgy, ahogyan megálmodtam,
Tiszta pillantásodban fogantam,
Ártatlan a lélek, átváltozom,
Mert veled örülök a fénynek.
Leteszem megfáradt harcom és
Csókot hintek a végtelenségnek.