Nem hallgatok többet a szóra, se nem mozdulatra
Se nem vágyom, se nem rettegek, csak kidobom
minden emlékedet. Megérdemled, lerázom, meghalok
és újjászületek, és többé nem hallgatok, csak elfelejtelek.
Not a common one, nothing special but full of sense.
Nem hallgatok többet a szóra, se nem mozdulatra
Se nem vágyom, se nem rettegek, csak kidobom
minden emlékedet. Megérdemled, lerázom, meghalok
és újjászületek, és többé nem hallgatok, csak elfelejtelek.
Mára már fáradt vagyok a szívem súlya alatt,
mára már nem tudok levegőt venni könnyedén.
Hullámokban szállítja a fájdalom adagjait,
Elvesztem a rémálmok tengerén.
Nem akarok már egyetlen sort sem írni Neked,
Nem érted, és nem engem lát a belső szemed,
csak az ármányt és hazugságot iszod,
Magadat nem, kedves szavaid sosem adhatod
Végtelen szomorúság költözött belém, és nehezen
élem meg a fárasztó napokat, értelmetlennek hat
sok minden és én nem látom a miértjét a holnapoknak.
Felállok én ebből, erőt merítek az ürességből,
Mára már nem mondom, hogy szeretlek,
holnapra már elég lesz ennyi a lelkemnek.
Még sosem gondoltam így senkire, mert rávettél
a végtelenségre, mert könnyedségbe mártottam a lelkem,
Amit mondtam, mindent megtettem. Apró mozdulatok elcsúsztak-
elúsztak, és a vágy lett a kenyerünk, nem maradt más
Csak mi ketten, kétségeink a nyomunkba eredtek,
Az érintésed jót tesz a lelkemnek, és megnyugszom benned
Harcos- éber szavaiddal felsérted a bennem lakó kevélységet,
Én pedig elringatlak, még akkor is ha sosem akartad
a közelségem, mert taszító féktelen ösztön uralkodik rajtunk,
és megvált minket, és csak magunk maradtunk,
Örök hajsza vagy nekem, és másnak ez lehetetlen feladat,
Neked játszi könnyedség, mert adsz, benne magadat,
Hazugságba öntöm félelmeim, akarlak téged a lelkedet,
Sérült szárnyaid lehúzzák gyönyörű- áttetsző testedet.
Minden szavad- minden szavam méreg,
Mely táplálja közöttünk a soha meg nem szűnő létet.
Kopott a fényed, megfáradt lelked tétován
Néz bele a semmibe, nem élsz már,
ennek a világnak nincsen mit elvennie.
Ha hallod a szavam kérlek, mentsed meg
magadat, ha még értesz engem,
Lássad, hogy nincs más, fájdalom
keresztezi sötét utadat.
Felépülsz, ha felismered a sebeid,
meggyógyulsz, ha meglátod hullásod jeleit.
Megfagyott a lelked, szerek ölelnek, és tartják benned
az utolsó leheletet, a végtelenséget ígérve
Neked.
Megtépázott az idő, megevett a fájdalom,
Sorozatos végzetem magamba zárhatom.
Nem kellek, nem kellesz, végtelen a kör, most
láthatom, hogy omlanak le a falak bennem,
most tudom már, hogy hova kell mennem.
Idetartozom a fájdalom ölébe, beteljesületlenség-
elérhetetlen szerelmek keblére,
Odahajtom a fejem, véreres a szemem, és látom:
Szórakoztass- ringass engem végtelen-álmom.
Hozol nekem új életet, reményt adsz,
Mely majd magasra visz, és elfeledtet,
sok fájdalmat, szenvedést, amit valaha kaptam
mely megmérgezett, és utána magam maradtam.
Csalódások erdejében jártam,
Harcokat és sérüléseket láttam,
Te leszel-e nekem a fényem, a létem,
vagy csak árny vagy, akit magamban
látok mélyen.
Nézd a szemem, alig látok vele,
Nézd a lábam, összeroskadok,
Nézd a szívem, alig dobog már,
Nézd az életem, ha így marad meghalok.
Láthatod nincs már erőm,
Láthatod, félelem költözött belém,
Láthatod nehéz nekem minden,
Ha ez így marad láthatod: meghalok.
Nézd a szám, alig bírok beszélni,
Nézd a lelkem, földi hiúságé lett,
Nézd a kezem nincsen benne semmi,
Nézd a halálom, benned feltámadhatok.
Állandó lidérce vagy az én szívemnek,
Magam sem értem az okát.
Nem ismerlek, sosem szerettelek,
Mégis mindig lelkem hajszolnád.
Megtestesítesz valamit, ami hiányzott
Belőlem: jelzed, hogy haldoklom,
és kiapadt az én hajszolt életem.
Nincs láng, nincs tűz, csak a végtelen
tenni akarás, csak a féktelen létem.
Csak ha megismerlek, majd ha megismersz,
Akkor majd maradj, ha kérem.