Belédlátok. Nem tehetem többé,
hogy létedre másképpen nézek, mint másokéra.
Ugyanazok vagyunk kis szerepeinkkel,
Létező-lélegző-végtelen egyedek.
Vágynálak megérteni, úgy,
mint senki más, csak szeretni.
Csakhogy megtorpanásom igazi oka,
Érzelmek nélküli jelenem,
Mert magasztos szerelmet vett el tőlem
Az idő szeretője, a fájdalom.
Ha leülök melléd, másképpen képzelem
Jövőm egész mindenségét, mert látok.
Menekülök, lihegve torpannék meg,
Valaki nem mindennapi mellett.
Aki nem szerethet,
Olyannyira ahogyan majd én teszem,
Mert feledni képtelen,
S enyémnek vallja majd magát,
Tárgyként hordozhatom magammal,
Tájakon, időkön át.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése