Unfaithfull

Mámoros napokat élt akkor X és nem tudta hova tenni az élete merre is fog tartani, habár az idő múlása néha kétségbeejtően húsbamarkoló. Persze a dolgoknak meg kell felelni az életet nem mi választjuk, társadalmi és egyéb szociális és különféle kötelességeink megölnek bennünket és hasonló gondolatok.
Mikor lesz végre csend? Ez a nagy kérdés. Csak a válasz nincsen meg rá, mert a halál elcsépelt fogalmát bedobni most szánalmas lenne. Nem. Az élet és a körforgás közepette, a szerepek sűrű káoszában, az ismeretlenek és ismerősök dzsungelében, ebben az üvöltő és férgesedő hajszában, mikor lesz végre csend?
Unta már, hogy mindig minden hét a hétfővel kezdődik és a vasárnappal ér véget. Gyűlölte, hogy mindig meg vannak a szokásos körök, melyek mostmár inkább harcra késztetik, mint bármi másra. Elevenséget akart, rendet és legfőképpen csendet.
Rég volt már nyugalom a lelkében. Holott X igazán nem volt öreg, sőt élete teljes erejében volt, a boldog fiatalság még igencsak ölelte szorosan. Mégis néha olyan unottsággal tudott a környezetére és a világra tekinteni, mintha 92 küzdelmes és keserves évet élt volna, és már csak emlékezni kellene, és valóban az elcsépelt véget várni. Az élet hiába, de nagyon kimerítő bármilyen szakaszában van is. Boldogság vagy épp sebeket szaggató hisztéria? Teljesen mindegy. Taláncsak a szívnek kevéssé megterhelő. Nagy kérdésekbe ütközünk és helytelen válaszokat kapunk.
X minden erejét összeszedve bízott benne, hogy az égiek kimentik ezen súlyos tények alól. Vallásos volt, de nem gyakorolta sosem, éppcsak bízott benne, hogy ha minden elveszik egy-egy esős napon akkor majd lesz kiben a csendet meglelni. A boldogságot is szerette, de tudta, hogy ugyanúgy annak kedves párját, a 'talanságot'is el kell tudni viselni, mert ezek váltják egymást, csak néha hasonló ruhát viselnek, és hajlamosak vagyunk a váltásokat nem észrevenni, vagy csak későn, már átöltözéskor.
Valójában, ha az ember egyetlen ostoba és banális fogalom mögé rejtőzik, akkoris meg lehet fogalmazni, mi ez a rettegés néha minden ember életében...bizonytalanság. Igen ez jó lesz. Találóan hangzik, telített jelentésekkel megáldva.
Igen, amióta tán kiűzettünk X hite szerint az édenkertből, azóta bizonytalanságra vagyunk rendeltetve. Minden területén az életünknek, a közhelyek felsorolása nélkül.
Valójában őrületes. Mert gondolkodjunk csak...mi jelent biztonságot? X találgatott sokáig, pénz, társ, isten tudja. Igen Y megtalálása valóban egyfajta biztonság, de nem minden, mivel létében neki is benne van, akárcsak X-nek, hogy bizonytalanságából fakadóan hűtlen lesz korábbi hangzatos ígéreteihez, és elmegy újra bizonytalanságot okozva. Pedig igen, anno Szókratész is ezen gondolkodott, mint ahogyan Platón ezt hűn vissza is adta az utókornak a Lakoma keretein belül. Voltak a gömbemberek, és mindenki szétszakadása után, minden kicsi fél keresi a régi párját, akivel ősidőktől egyek voltak és lesznek. Teljesen mindegy, hogy milyen is a fél részecske, mindenki kívánalmai szerint találja meg a párját, mert a ffi+nő pár a naptól, az azonos nemű pár a holdtól származik. Még ez is meg van oldva, láss csodát 21.század.
De mindez mese. Ezt X amúgy sem kezelte másképp. Gyönyörű mese, de az marad, és nem épül be a valóságba, bármennyire is szeretnénk.
Noshát akkor mi is avagy ki is az, aki a csendet megadja mely harmonikus és egyedi, és nem életünk végén következik be. Nevezhetjük-e Y-nak, mikor Y maga is bizonytalansággal van megáldva.
X félelmet érzett. Talán nem kellett volna ennyire belemenni a részletekbe, mert az igazság mindig kiborító. Tényfeltárás pedig csak részben történik.
Volt valaha neki is Y-ja, egészen sajátos. Szerette minden vonását. Csak hát megfertőzte őt is a bizonytalanság. Ezért, most az ő saját Y-ja másé lett. Hol van itt tehát a híres gömbsztori? Csalódás, de sehol, mert Y nagyon jól tűri, hogy most más Y-ja már egy ideje, sőt jobban is passzolnak, aztán évek múlva, lehet megint beüt a vég, és megint elhajózik máshoz, amíg nem éri utol az az érzés.
Ezt kellene leküzdeni. Erre kereste X a választ. Keresheti. Tudta ő is, hogy nem érdemes. Ezért unja néhol a dolgokat. Mert az emberi elme, minden valahova szeretne tenni, a fogalmakban és tárgyakban, és az egész kiépített rendszerben, minden magabiztosan áll. Csak az emberek olyanok, mint a beszorult legyek, keringenek, megpihennek, halni készülnek, nem kapnak levegőt, szárnyalnak, örömükben zümmögnek, de valójában csak vannak. Rideg és hihetetlen, hogy a félelem tárgya mindig a bizonytalanság.
X elálmosodott. Lehet, hogy holnaptól saját Q-ja lesz. Sosem lehet tudni. Csak azt a csendet lehetne meglelni, mely megöli a rettegett érzést. De ezek harca örök.