Like a prayer

Megint nyomasztanak az érzéseim, és mindennap halott a lelkem és a kedvem.
Hogy mindez miért van így, nem tudom megérteni.
Minden évben tavasszal jön valami negatív rakomány a lelkemre, mikor ráébredek, mint aki téli álmot kergetett,
Hogy mit keresek itt, miért nem távozom mindenkitől és mindenhonnan.
Csak úgy életet cserélnék valakivel,
De mivel nem tehetem, ezért szenvedek, és rettenetesen sajnálom magam.
Kevéske időnk van itt a jelen létünkben, és mégis pazarolunk,
Mint akiknek úgyis jut majd sok száz lehetőség még.
Pedig nincsen így.
Olyan ez, mint egy időre teljesíteni kötelező beadvány.
A legjobbat kell beadnia mindenkinek, aki itt van a lét peremén.
Nyertes nincsen, csak elfogadható és elfogadhatatlan.
Végtelen időszomjjal rendelkeznek a résztvevők, és félnek, hogy késnek, vagy hogy a munkájuknak nincsen és nem lesz semmi értelme.
Én is ettől rettegek. Pedig csak én tehetek lépéseket, és mégis.
Jönnek a gondolatok, az érvek, az ész és racionalitás, és a szív-lélek harc.
Különböző megvilágításokban látom a körém fonódó dimenziókat, és képtelen vagyok dönteni, mert a határvonalak szűkek.
Eleve el lennénk rendelve sorsunkra? Avagy még ami lehetetlennek látszik, az is változtatható?
Mikor dől el?