Siberian education

Ismét egy filmélmény, ismét egy kis csalódás.
A filmkritikusok itthon közepesre avagy annál is gyengébbre értékelték G.Salvatores Oscar díjas filmrendező alkotását.
Méltán sajnos.
A szibériai nevelés egy türelemmel bíró filmfogyasztó számára is kemény próbatétel, hogy otthagyja-e a fuldokló filmet vagy megvárja vajon mi hozható ki belőle.
John Malkovich némileg segít abban, hogy kicsit is pozitívan álljunk hozzá a haldokló alkotáshoz, de ez sem sokat segít.
Az alaptörténet, a helyszínek, az eszközök mind-mind megfelelőek lennének és adottak egy jó és felejthetetlen filmélményhez, ehelyett azonban elnagyoltságot kapunk, ostoba és amatőr jellemekkel, felesleges idő és tér ugrándozással, banális nagyapai közhelyekkel és harmatgyenge ábrázolással.
A két főszereplő fiú színészi teljesítménye minősíthetetlen, Malkovich ezen jelenlétével sem tud segíteni, a bolond lányt játszó hölgy szintén nevetséges és felesleges szerepében és helyében egyaránt.


A film érték. A maga kategóriájában tökéletességre kell törekednie.
Van példa a mostani felhozatalban a tipikus amerikai vígjáték kategóriában is a szerethető és perfekt alkotásnak. A Családi üzelmek vicces, kedves, nem akar többet annál, mint amit adni tud és ígér, és itt pont ez a lényeg.
A legtöbb film, ahogyan a fenti is, többet szeretne önmagánál, és nem látja saját korlátait, vagy egyáltalán azt sem, hogy ezt még csak vászonra sem szabad vinni. Ostobaságra vall, ha éhesebb az alkotás önmagánál. Vannak dolgok, amik éppen azért közhelyek, mert agyonrágták őket, és ezért nincsen értelme többet foglalkozni velük.
Nagyon nehéz újat hozni. A filmes szakmában a régiek felállítottak egy szikla kemény színvonalat, amelyet ma, 2013-ban , képtelenek a rendezők még csak megközelítőleg is teljesíteni.
Hol vannak már a régi szép idők? Nem is volt olyan régen. Mit lehet ma megnézni a filmszínházakban? Jobbik esetben egy régi remekmű elfogadható felújítását, más esetekben egy-egy darab századik már a második alkalommal is erőltetett folytatását, temérdek ostoba animációs maszlagot, cseppet sem vicces vígjátékokat ugyanazon tehetségtelen sztárokkal, kismillió trilógiába énekelt fantasyt 4Dben és 3Dben.
Semmi érdekesség, semmi egyedi, semmi mondanivaló, semmi új.

A film érték. A filmes szakma pedig nagyon figyelmes. A mindenkori érdeklődés berkeiben igyekszik csemegézni, és a forgatókönyvek is ezek alapján igyekeznek eleget tenni.
Tükör nekünk, hogy tessék barátaim, titeket bizony ezek a dolgok érdekelnek ma és tegnap és holnap.
Mik is a mostani favorit tartalmak?
Új és régi szuperhősök klasszikus és nem klasszikus kalandjai több részben a végsőkig kifacsarva, ezoterikus és természetfeletti jelenségek elmebeteg és valószerűtlen történettel, tucat vígjátékok gagyi vonalvezetéssel és ismétlések sorozatával, mindez eladhatatlan és tehetségtelen színészekkel megdobva, horror rengeteg misztikummal és banális végkifejlettel, szinte előre sejthető de nagyon ijesztő hirtelen jelenetekkel, értelmetlen több szereplős drámák, alkotások, amik nagyot szeretnének mondani, de egy hang sem jön ki a torkukon. Animációs gyerekbutító mesék, melyek egy szellemileg alultáplált fogyasztónak is retardáltnak hatnak, vámpírmesék és varázslós tinisztárokkal megáldott látványilag tökéletes művek, amik legalább annyira agyonhajszolt unalmak, mint az egykori eredetiek.
Ez lenne az igényünk? Ezek a dolgok érdekelnek minket? Nyilvánvalóan nem kell mindig súly és magvas gondolkodás, node ez azért a másik oldal pereme.
Az Oscar gálákon is évről-évre gyengébb a szint, pedig egykor Ben-hurt és My fair ladyt jelöltek, és képtelenség volt dönteni, hogy most egy Vágy villamosa kapja az Academy awardot avagy egy Taxisofőr.
2013 elején eljutott oda a dolog, hogy egy Silver linnings playbook, Napos oldal, egyáltalán jelölve volt A messzi dél vadjai és az Anna Karerina címet viselő borzalmak mellett. Persze némi vigasz, hogy minden évben jut még morzsa a minőségi darabokból is, mint Lincoln vagy Argo.

Belátom, hogy nehéz újat hozni, de amennyiben ezek az alkotások látogatottak és igényeket kielégítőek, addig a javarésze a filmnéző közönségnek elégedett. Van választék, hiszen, ha moziba támad kedve menni a nagyérdeműnek, akkor igazán tud miből választani, ott van legalább 4 féle ostoba vígjáték a megszokott használhatatlan színészekkel, 10 féle szuperhősös agymenés első és hatodik része, horror, mely félelmetesen együgyü 2 féle, nevetséges elkopott akcióhősök világmegváltó törekvései egzotikus tájakon 5 változatban, kedvünk szerint, animáció, átlagon aluli IQ szinttel rendelkezők gyermekeinek és szüleiknek, vámpíros-világok harcás-varázsigés lények rendkívül nagy színészi tehetséggel megáldott ifjú sztárokkal és 456 órás eposzok több szálon, világmegváltó gondolatokkal és bölcseletekkel, sztárparádéval.
A választék szinte állandósult, egyedül a címek váltakoznak elmésen és csavarosan.
A filmfogyasztó mozirajongó olyan, mint a gasztronómiai kavalkád éttermében mindig rántott szeletet rágcsáló szürkeség.
Hol marad a kreativítás, az érték, az igazi kaland és akció, a valószerű romantika és thriller, a végén ledermesztő dráma és szenvedély?

Íme a legmélyebb szint: az üresség.
Minden megvan, számtalan sok lenne az eszköz, nem úgy mint régen, nem látni a határokat, de nekünk ez ismeretlen. Ez az üresség megzabálta a kreatívitást és a fantáziát, akárcsak a régi mesében, a remek Végtelen történetben, elpusztította a teremtő elmét. Látszik ez az életvitelen, és az igényeken, tehát akkor a filmeken is.