Hajszoljuk a minélt többet, és ha van valamennyi, ami kis időre kielégít, akkor rájövünk, hogy van máson sajnálkozni, mert végtelenül egyedül vagyunk, és jön az önsajnálat és őrület ideje.
Azt hiszem addig, amíg nem tanulunk meg hálásak lenni mindazért, amink van, nem fogunk mellé még kapni.
Mindennap meg kell köszönnünk az égi ajándékokat, tudnunk kell értékelni és leltározni kicsiny dolgaink, és ha ez meg van és hálával telt szívvel kiűzve az önsajnálat ocsmány birtokolni vágyását megpihenünk, akkor kapunk még mellé.
Nem állhatunk mint a hálátlan gyermekek ajándékokkal a kezükben a szüleik előtt, hogy de még kérek, ez is jó, de még ez és ez kell. Nem ez könyörtelenség azokkal szemben, akik ott vannak nekünk.
Egyetemen egy tanárnő rosszkedvűnek látott, mikor az indexszel a kezemben jegyet mentem beíratni. Megkérdezte, hogy mi a baj, miért vagyok letört.
Elmondtam, hogy igaz, örülök, hogy ez a vizsga sikerült, de egy elég fontos nem, és kétségbe vagyok esve.
Nézett rám rezzenéstelen arccal, és ennyit mondott:
"Ha leesünk a földre és ez nyilván fájdalommal jár, fel kell kelni és tovább menni."
Bármiről is van szó, így kell lennie. Hálásan az eddigiekért, alázattal és boldogan előre menni az úton, és szeretettel fogadni amit még kapunk majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése