Knee Deepen II.

Második fejezet.
A szerelem elvesztése, és elbúcsúztatása, mint mindig mint egy örökös de javu. Pedig azt hittem megőriztem, és most majd az enyém lesz, és lesz olyan kimondottan, hogy az ENYÉM. De nincsen, és ezt is be kell lássam. Nem mindig alakulhat úgy, ahogyan az adott időviszonyok között a szív érez. Nem kellene ebben a létállapotban haragot éreznem, vagy hiányt, önsajnálatot vagy önpusztításra való kényszert. Így kell legyen, mert belénk van írva a sorsunk, az utunk, és ezen a hasábon ahogyan a többin sem szerepel már ez az epizód. Belátás kell ide. Most beszélt az ész, a szív pedig csendben és összekuporodva didereg, mert nem melegíti az, ami idáig alapdobogást adott.
Haláltusáját vívja a lélek, annak ellenére, hogy megtanulhatná már a dolgok rendjét a világon. Elveszteni, integetni tanulna, de képtelen, mikor annyira sajog, és élesen fáj, hogy nem bírja. Feladni sem lehet, mert az életet kapta, és az ajándékot visszaadni nem illik. Ha gyermek mivoltunkra visszaemlékszünk, a szüleink biztosan tanították, hogy ha kapsz egy olyan ajándékot, ami már megvan avagy nem tetszik, akkor is illik örülni neki és elfogadni, és eltenni, mert az ajándékozó fáradozott vele, és nem szabad megbántani, nekünk pedig nem telik semmibe sem színészkedni szeretetből. Na igen, az élettel is így van, megjátszom sokszor, hogy örülök neki.
Pedig a csalódások és szakítások, búcsúk és keserű üdvözlések csekélységek csupán. Elfogadott, ha érző lélekkel és szervekkel születünk, hogy nem mindig habos és édes ami történik. Ez van, mert valamiért lennie kell. Nincsenek véletlenek, ahogyan a világra jövetelünk oka sem az. Küldetéseink különbözőek.

Igyekszem szépen gondolni Rád, és emberi mivoltomból a legapróbb rohadást is kiszorítani, mert valaha, ahogyan most is szeretlek. A szerelmem erőssége pedig megmutatkozik abban, hogy minden általad hozott döntést elfogadok. Most ez a küldetésem. Ez lett nekem szánva. Hideg vagy, mert a tűz melyet puszta létemmel tápláltam benned kialudt. Már hamvadni sem hamvad, mert elég eső esett feléd. Tudod a lobogó tűzet, mely észrevétlen és kúszva terjed, először igyekszel megállítani, megijedsz, hogy ezt nem fogod bírni, aztán elnézed, és megszokod a forróságot, és mire az ura leszel, addigra valami erő hirtelen el akarja veled oltatni. Akkor pedig a lelked fázni kezd a szíved roppan a változástól, mert dobnak rá akkora súlyt, amit hirtelen alig bírhatna el. Aztán mikor az idő kegyesebb lesz, és lassan, de ígérete szerint vonszolja magát, azon kapod magad, hogy másabb a terhed.
Körforgásszerűnek hat, pedig azt hitted, hogy veled ez többé nem történhet meg, mert az ingoványos talajt rögtön érzékeli a lábad. Nem így történik, és majd csodálkozol, és könnyes szemmel, ziláltan lerogysz, és teljes igazságtalanságnak véled felfedezni az egész átkozott rendszert. Pedig minden fogaskerék a helyén, és még táblák is jelzik az utakat.
A test is csak hozzád húz, mert minden éjjel-hajnal veled kötött össze, és a test téged ismer, és veled tud eggyé forrni, szinte undorodva mástól. Mikor már a test ordít, hogy szüksége van a táplálékra, megpróbálsz mást percekre közel helyezni magadhoz, de nem történik meg az, amit szerettél. Nem történik semmi senkivel jó ideig, mert a szerelem alattomos jószág, nem enged az emlékekből, lassan az idő topogása vet majd véget ennek is. Én pedig csak végignézem ezt, és egyre távolabb sodródsz, és én nem akarom. Üvölt a hiányod, és képtelen a közelséged. Csapda. De te nem az vagy, akit kiszednek ebből a béklyóból, te majd sok vért vesztve lassanként szabadulsz.
Ám vannak, akik egyet szeretnek csak igazán. Rá vetítenek minden futó és örökbe kapott képet.