Kicserélték a saját valómat, melyet nyugodalomban és csendben őriztem egészen idáig. Váratlan dolgok felhőjén ülök, és csak amit látni vélek, fellegek és ködök, nincs útja semmiféle fénynek. Magam vagyok akkor is, ha nem hiszem, mert túl édes párlatokba burkolódzom, és nem nézem mi is lesz. Olyan vagyok, mint a vad, aki keresi az áldozatait, hidegen hagyja az elfogyasztás, csak habzsol, őrjöng, mint aki szegecses kerítés mögé szorult. Végtelen várakozás, lassított életvitel, nyugodt napok jönnek, csodás álmok beteljesülnek, és még mindig önmagam szeretem csak.
Téged, akivel ágyam osztom, magam megfosztom szerelmedtől, mely érzelemmel csordulva rám dől, és nem enged szabadulni, pedig másféle utakon járom a mindennapokat.
Lehetetlent kérsz tőlem, nem vagy itt mikor lelkem kitárom, és ma is odakiáltom, hogy nincsen olyan senki, aki engem tudna minden számba venni.
Álmodjunk inkább frusztráltan, és görcsösen. Szedjük a tablettákat, és váljunk rabbá.
Mellyé az élet tett minket, fáradt és kiábrándult idegeneket. A könnyek már rég nem reklám, te vagy a mindenem, régóta csak ábránd. Köztulajdon lettél, tudhatnám, te mindenkivel lennél, csak ne kelljen velem élned. Nem baj találok magamnak, olyat aki éltet, aki reményt lehel a napjaimra, aki őrjöngve szeret.
Most alszom, álmom az örök harcom, ma mindannyian egyedül alszunk, még utoljára, becsüljük meg. Nekem máshogy rendeltetett.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése