Halott lelkek egy asztalnál ciklus

Caligula nyugtalan álma

Kegyetlennek mondott álarcom,
Most mellettem pihen szelíden.
Feladva most álmatlan harcom,
Gyöngén, félve csukódik a szem.

Gyilkoló szavam némaságba olvad,
Én suttogva dalolok ismeretelen dalt.
Édes a levegő, és messze még a holnap,
Lebontanék magam körül minden falt.

Vigyél magaddal Jupiter,
Lelkem maradjon a tiéd.
Nem bírok már vad szívemmel,
Ezért szeretek beléd.

Álarcom már rajtam van újra,
Aludni, nyugodni képtelen vagyok,
S minden új érzésre, hangra,
Azért jobban vigyázok.


A magam törvénye szerint ( In memoriam Sz.L., K.L.)

Nem. Nem élhetek így!
A ló meghalt, a madarak nem repülnek.
Fásultságom győz le megint
Magányba fúlt, rezzenéstelen a tekintet.
Üveges, nem reagál már.
Szenvedés, mámor, élet....halál.
Nem kellesz senkinek csakha;
Ló vagy, szárnyakkal halálra marva.