Halott lelkek egy asztalnál

Salome tánca


Míly izgató volt, szemet gyönyörködtető,
A roskadozó asztalok előtt hullámzó
Könnyű test, s a ráhajló kendő,
Így még nem hervasztott a vágy.
De nagy a fizetség,
Nincs ingyen semmiség.
Halált táncol e szépség,
S a teremben kialudt a fényesség.









"Fogytán van a napod" (Vörösmarty Mihály emlékének)




Igen, tudom már nincs sok minden hátra.
Most búcsúzom, ha ez kell hogy legyen az ára.
Célom nemsoká köszön, elém jön,
Ha akarom, ha nem, sorsomat betöltöm.
Csak a keserűség farag vándorbotot kezembe,
Örök társam magányos hajnalokon,
S egy emlék szilánk belevés szívembe,
Mert nem teszem magam túl sebzett álmokon.

Elmegyek vagy maradok nemsoká eldől.
Reszketve vagyok forró a félelemtől.
S bár testem kora még nem hajlik télbe,
Üres lelkemet dobom most félre.
Az ásó, eke nem való dologtalan kezembe,
Látod, írtam, míg futotta szavakra,
Nem akarok leszűkűlni inakra és izomkötegekre,
Nem vágyom semmi evilági babérra.

Életünk töredékeit összerakja halálunk.
Szeretteinktől örökre megválunk.
S bőszen bizonygatjuk; éltünk,
Keveset szenvedve semmitől sem féltünk.
Megvetlek titeket, mert én nem így akarom.
Valamiről szólnia kell e küldetésnek!
Magamat szépen elhullani látom,
Most értelmet adok minden szívverésnek.








Kalibán megöli Arielt



Bennem Kalibán támad éjjelente,
Minden rezdülésre erősebbé válva.
Rábízom magam most a véletlenre,
Nem nézek soha több másra.
Ariel néha rám emeli véres szemét,
Most a szenny mossa el tiszta testét.

Féktelen vagyok, alkalmazkodom,
A világ viharos, ostoba menetéhez.
Nem is veszem észre, hogy haldoklom,
Elérkezem ösztöneim végéhez.
Ariel készen áll a befogadásra,
De őt a világ fehéren a pokolra szánta.

Mámor kábít, érzékek ütköznek,
Menthetetlen túlélő vagyok.
Bennem vérerek és inak szövetkeznek,
De ettől ember még nem maradok.
Szakítok minden széppel,
Kalibán él, s hal Ariel!